Egy évvel ezelőtt még volt egy normális életem. Azt hiszem egy nagyon jó és boldog életem. Volt egy álom munkám, álom munkahelyem, nagy és teljes családom. Semmi nem volt tökéletes, de nekem szárnyakat adott a biztonság és lehetőség kettőse, amiben a mindennapjaimat éltem. Révbe értem. Minden reggel volt miért mosolyogva felkelnem és minden pörgős nap után vártam, hogy jöjjön a következő... Imádtam jönni-menni, többszáz kilométert vezetni naponta, élvezni ha süt nap, ha esik az eső. Csak szólt a zene, vagy a telefon, és én szabad voltam. Szabadon alkottam, teremtettem és éltem. Minden nap egy újabb ajándék volt, Én voltam én. Az voltam, aki lenni akartam és amiért hosszú éveken át küzdöttem, dolgoztam, tanultam. Aktív, energikus, mosolygós, sikeres, egészséges, optimista, pozitív, szenvedélyes és harmonikus voltam.

Elvesztettem mindent. A munkámat, a munkahelyemet, az apámat, a pozitív gondolatokat, a reményt, az erőt, az energiát, a jókedvet, a sikert, a szenvedélyt, a harmóniát, a hitet. Az életemet... Magamat.

Ma csak egy ketrecben sarokba szorult, vegetáló, álom nélküli, végsőkig elkeseredett, megtört, szétesett, negatív, haszontalan, semmire nem jó, senkinek sem kellő valami/akármi vagyok.  

Egy siralomházban élek, teljes szellemi nihilben, gyászolva az életemet, apámat, magamat, az álmaimat, a terveimet, a jövőmet, ami sosem jön el. Olyanok irányítják az életem, napjaim, óráim, perceim, akikről azt sem tudom kicsodák és fel nem foghatom hogy kerültek ide. És hogy kerültem én ide?... Olyan szellemi, lelki sötétség vesz körül, amit elképzelni sem tudtam eddig. Ez valaki más élete, más sorsa, nem az enyém. Én nem ezt írtam magamnak. 

Nem látom az utamat, magamat, a napot, a holdat, a csillagokat, Istent. Nem látom a fényt az alagút végén. Nem tudom hogyan tovább. 

Vonszolom magam napról-napra mert kell. Néha megcsillan egy reménysugár, aztán kialszik. Néha kicsit kisüt a nap, aztán ismét jönnek a szürke felhők reménytelenül hosszan. Sosem lesz vége...

Ma, ha nem lennének azok, akik szeretnek és akikért felelősséggel tartozom véget vetnék ennek az egésznek...

Évek, hónapok, hetek, napok óta gondolkodom rajta, hogy írnom kellene. Leírni, kiírni azt rengeteg gondolatot, ami bennem van. Egy kis részét el tudom mondani, egy nagyobb részét nem tudom megosztani senkivel. Talán a gondolatok tömege, súlya és gyors áramlása miatt. Vagy egyszerűen csak azért, mert "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" elven működök épp.

A tett mindig ott rekedt meg, hogy miről is írjak. Aztán rájöttem, hogy mindenről és bármiről. A blog lesz az asztalfiókom...

Hol is kezdjem... Talán a mai napnál és mindig annál a témánál, aminek épp a közepén vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy eljutok oda, hogy azt érzem, 41 évesen nem kellek senkinek, sehová. Túl kevés a tapasztalatom, vagy éppen túl sok. Túl szenior vagyok, túl vezető vagyok. túl akármi vagyok, csak épp jó nem. Több, hasonló korban lévő barátomnak mondtam már az elmúlt időszakban, hogy bármit is írnak az okos szakemberek, a 40 és 50 éves kor közötti 10 évben vagyunk a csúcson. Ekkor vagyunk a legtapasztaltabbak, legtanultabbak, legbölcsebbek, leghatékonyabbak és legproduktívabbak. Ebben az időszakban képesek lennénk arra, hogy megváltsuk a világot. Ennek az ellenkezőjéről senki nem tud meggyőzni. De kíváncsi erre valaki?..

Azt érzem, hogy az én nemzedékem egy elveszett nemzedék. Összetört álmokkal, meg nem értettséggel, meg nem kapott lehetőségekkel, tehetetlenséggel, elfeledettséggel. Váltó generáció tagja vagyok. Azokhoz tartozom, akik még látták a régit és élvezték minden előnyét. Akkor nyíltak ki, amikor kitárták a kapukat, elhúzták a függönyöket. Hatalmas reményekkel, a gondolat és tett szabadságával váltunk felnőtté és hittük, hogy miénk lesz a világ. Ma mi a mienk? Kínok, keservek, dilemmák, kételyek, kérdések. Mit kellett volna másként? Menjek, vagy maradjak? Annyian elmentek már... Csak nézem a FB-on a rengeteg ismerőst. Elmentek. Családostul. Rég. És mennek. Szinte minden hónapban. Még egy. Majd még egy. Én maradok. Még. Miért? Mert még mindig nem hiszem el, hogy nekem itt nincs helyem, nem kellek, nem tudok boldogulni. Életközépi válságban vagyok-e? Igen! Abban vagyok. De nem azért, mert már elértem a "házat-autót-nyaralót" és nem tudok mit kezdeni magammal. Hanem pont azért, mert még nem értem el és nagyon is tudnék mit kezdeni magammal. Annyi minden van még bennem. Nem vagyok független, elégedett, boldog. Nem vagyok semmi. Súlytalan lettem. Illetve pont azt a kibékíthetetlen ellentétet nem tudom feloldani, hogy vagyok valaki, de a magamról kialakult képet nem tükrözi vissza a külvilág. Milyennek látnak mások? Erősnek, sikeresnek, intelligensnek, kivételesnek, aki mindig eléri amit akar. Minek látom magam? Vesztesnek. Aki bármennyit is küzd, harcol, nem éri el a céljait. Nem vágyom sokra. Már nem akarok "vezető" lenni valahol. Már csak azt szeretném, hogy értelmes munkám legyen, amit szenvedélyesen szeretek, hasonló emberek között, mint amilyen én is vagyok. Az osztályfőnököm a gimnázium végén azt mondta anyámnak, amikor nem mentem érettségi után egyetemre, hogy "ne aggódj, a tehetség kitapossa magának az útját". Amikor 35 évesen az első diplomámat szereztem munka mellett, beigazolódni látszott a jóslat. Amikor 40 évesen meg lett a második, még inkább. Most itt állok 2 diplomával, 15 év tapasztalattal és nem tudom minek csináltam ezt végig. Értelmetlen volt. 

Mitől félek a legjobban? Évek óta rettegek attól, hogy úgy kell elmennem majd ebből az életből, hogy bennem maradt egy csomó minden, amit nem tudtam meg- és kiélni, megvalósítani, megteremteni. Hogy belém szorul mindaz, ami megadatott. A tehetségem, a vágyaim, az álmaim, amik nem mutatkozhattak meg, nem teljesülhettek be. És pont én vagyok az, aki arra nevelte a gyerekét, hogy a tehetség, amit kaptunk áldás. Ha nem élünk vele, akkor elvesztegetjük, amit Istentől kaptunk. De nem én vagyok aki elvesztegeti a tehetségét. Hanem azok, akik nem adják meg a lehetőséget arra, hogy kiteljesedjek, hogy építsek, hozzátegyek, jobbítsak, segítsek NEKIK, ÉRTÜK, ÁLTALUK. 

Ilyenkor dühös vagyok. A világra. Arra az univerzumra, aminek egyensúlyra kellene törekednie, de nem látom, hogy azt tenné. Dühös vagyok Istenre, hogy miért fordított nekem hátat, én igyekeztem nem ezt tenni vele eddig az életemben. Üres, elcsépelt és hazug lózungnak érzem a "mindig azt kapod, amit adsz" című nótát, mert nem látom, nem érzem, hogy ez így lenne. Sovány vígasz, hogy hiszek a reinkarnációban és majd egy másik életemben visszakaphatom. Csak én ezzel, itt,most, ebben az életemben nem tudok mit kezdeni! Próbálom megérteni miért is történik ez velem. Valójában azt is tudom, hogy nem ok és indok nélkül alakulnak így a dolgok. Mégsem tudom magam kívül helyezni a problémán és abból a szemszögből szemlélni az események alakulását, hogy majd minden értelmet nyer egyszer és látni fogom, hogy minden az én érdekemben történt még akkor is, ha keresztül menni rajta maga volt a pokol. 

Írok. Mert kiújulni látszik az évekkel ezelőtt legyőzött pánikbetegség. És nem akarok még egyszer 1 hónapra ideragadni a négy fal közé úgy, hogy ki sem tudom tenni a lábam a házból. Írok. Mert atomjaira akarom szedni és újra összerakni a lelkem széthullott darabjait. Mert meg kell tennem. Újra. Itt és most... Magamért!